Hanna és az üveggolyó

2020.03.25


Hanna igazán különleges kislány volt. Annak, aki találkozott vele, örökre belevésődött a csöpp gyermek lénye az emlékezetébe. Nem feledhette vörösen izzó, göndör fürtjeit és kristálytiszta, zöld szemeit sem. Bájos arca magára vonta a tekintetet. Az egész gyermek maga volt a tisztaság, nem csak szépsége, de éles elméje is rabul ejtette az embereket. Amerre járt, maga mögött hagyta a csodát... és a döbbenetet. Hanna imádta az üveggolyókat, amikor pörgette őket, egy egészen más világban járt, olyankor megszűnt körülötte minden... és ezt a "bűvös"világot csak ő ismerte. 

Ezen a verőfényes, tavaszi reggelen is első dolga volt, hogy kincseit előhalássza az ágy alól, miközben álmosan nyújtózott egyet. Lehajolt egészen a padlóig, kis kezével megmarkolta a dobozt, és előhúzta a fényre. Szemei felragyogtak, ahogy látta, hogy a Nap sugarai vidáman játszadoznak az üveggolyókon, és a különböző színek a szoba falán pihentek meg. Elégedetten nézte őket. Majd kedvencét, egy lilában pompázó darabot a markába szorított, és közben felöltözött, ami bizony egy kézzel nem volt könnyű művelet. Közben hallotta, ahogy anyja reggelit készít a konyhában, és a pirítós illata kezdte betölteni a teret. Kiment a konyhába, rámosolygott anyjára, és nekilátott, hogy elfogyassza az ételt. Néhány perc elég is volt ahhoz, hogy indulásra kész legyen. Anyja már sürgette, nehogy elkéssenek az oviból, de a kislány még gyorsan visszaszaladt a szobába, és a ragyogó kincseket biztonságba helyezte.

Hamarosan már az óvoda felé igyekeztek mindketten. A fák gyönyörű színekben pompáztak, virágillat érződött a levegőben. Mintha a boldogság egészen tapintható lett volna mindenhol, amerre mentek. Hanna csendesen, mosolyogva lépkedett, anyja gondolatai a napi teendők körül időztek, így mindketten a saját világukban merültek el. Néha felnézett anyja gondterhelt arcára, majd visszatért a színes, illatos valóságba, mert azt sokkal jobban szerette. Megcsodált minden nyiladozó virágot és élvezte, ahogy a Nap cinkosan simogatja, jól esett törékeny testének. A távolban már látta a hatalmas épületet, így a reggeli séta lassan a végéhez közeledett. Ahogy megérkeztek, Hanna előreszaladt, kinyitotta a hatalmas fakaput, és várta, hogy édesanyja utolérje. Az asszony megsimogatta a kislány fejét, miközben a kapun belépett. Odabent a gyermek gyorsan átöltözött, dobott egy puszit anyja felé, és intett, hogy mehet. Az asszony megölelte, csókot lehelt a kislány piros arcára, és sietve elment. Hanna állt a folyosón és nézte, ahogy távolodik az alakja, majd eltűnik végleg. Még nem lépett be a terembe. Kezében erősen szorította az üveggolyót és várt... maga sem tudta mire, de úgy érezte, hogy még nincs itt az ideje, hogy bemenjen.

A következő pillanatban egy édesanya érkezett a kisfiával, és sietősen készülődni kezdtek. A nő ránézett Hannára, de nem szólt semmit, bár furcsállta, hogy a kislány nem ment be. Közben sürgette a kisfiút, látszott, hogy nagyon feszült, valami aggasztja, áradt lényéből az aggodalom és a félelem. Fia sietett, ahogy csak tudott, már alig várta, hogy kilépjen ebből a nehéz, fájdalommal teli levegőből, ami körbeölelte őket. Egy idegen talán azt gondolta volna, hogy csak a szokásos reggeli kapkodás okozza a feszültséget... De Hanna tudta, hogy ennél sokkal nagyobb baj van, érezte a szívében. Amint a kisfiú beosont a terembe, a nő rendet rakott a polcon, és már indulni készült, amikor Hanna odalépett mellé. Az asszony kérdőn ránézett, és elmerült a tiszta zöld szemekben. Egészen beleszédült a látványba, úgy érezte, hogy az összes félelmét látja a kislány ragyogó szemeiben. Hirtelen elgyengült, és leült a padra.

- Mit szeretnél tőlem? - kérdezte csöndesen.

Hanna egy ideig csak állt, majd megfogta a kezét a nőnek, és belerakta a lila üveggolyót a tenyerébe. Az asszony nem értette a helyzetet, hol a lányra, hol a fényes golyóra tévedt a tekintete.

- Tudom, hogy nagyon félsz. De ne aggódj, minden rendben lesz. Ez a lila üveggolyó segíteni fog. Meg fog gyógyulni, akit szeretsz. - Hanna leült a nő mellé.

- Honnan tudsz a férjemről? Honnan tudod, hogy beteg, nem mondtam senkinek? - A nő döbbenten nézett a gyermekre, nem talált magyarázatot a helyzetre.

- Érzem idebent a szívemben. De meg fog gyógyulni, csak mindig legyen veled az üveggolyó, akkor újra egészséges lesz. - Azzal a kislány egy mosoly kíséretében beviharzott a terembe.

Az asszony még egy darabig némán ült a padon. Időre volt szüksége. Ott kavargott benne a félelem, a reményvesztettség bénító érzése és a bizakodás szikrája, amit a kislány ültetett el. Kis idő múlva felállt, a golyót erősen szorította... ki tudja talán mégis igaza lesz... és elindult, hogy egy újabb nehéz nappal nézzen szembe. Maga sem értette, miért "fogadott szót" a gyermeknek, mégis így tett. A remény szikráját látta csillanni a zöld szemekben.

A találkozás óta Hanna minden reggel figyelte a nő arcát, amikor kisfiával megjelentek. De semmi változást nem fedezett fel, végtelen szomorúság tükröződött a meggyötört szemekben. A hetedik napon azonban valami megváltozott. Aznap reggel még a Nap is fényesebben sütött, a levegő megtelt melegséggel, a méhek vidáman dongtak a virágokon, a természet is fényesebb ruhát vett fel, amikor az óvodába mentek. Hanna érezte, hogy történni fog valami. Miután anyja elment, izgatottan várakozott a folyosón, az ablakból leste, mikor érkezik meg a szomorú anyuka a gyermekkel. Ahogy meglátta őket, tudta, hogy igaza lett. Elöntötte a boldogság, és kipirulva futott a lépcső tetejére. A nő mosolyogva közeledett. Elengedte fia kezét, aki félrehúzódott és öltözködni kezdett. Majd Hannával leültek a padra, és szinte ragyogott az asszony, ahogy a szavakat kiejtette.

- Meggyógyult! Igazad lett! Pedig semmi remény nem volt már. Talán mégis csodákra képes az üveggolyód. - Mondta, és megsimogatta a vörös fürtöket.

- Tudod, ez csak egy szép, lila üveggolyó. Nem képes csodákra... de én minden áldott nap a tenyeremben tartom őket. Nézem, ahogy a Nap keresztül süt rajtuk és élvezem, ahogy a színek megjelennek a házban, a szobámban. Sokkal szebb tőle minden... az én életem azt hiszem izgalmasabb és színesebb, mint a tied. Azt akartam, hogy a tiéd is az legyen! - Hanna felállt, elköszönt, és bement a terembe.

A nő észre sem vette, hogy fia már rég nincs mellette. Megállt az idő, mintha egy egészen hosszú pillanattal ajándékozta volna meg az élet. Most értette meg, hogy a kislány egy másik világot mutatott meg neki, amit ő eddig nem fedezett fel. Az elmúlt napokban a nyomasztó szürkeséget felváltották az ő életében is a színek. Tudta, hogy nem az üveggolyó gyógyította meg a férjét, hanem ahogy minden nap ránézett, csodálta, finoman forgatta a kezében, gyönyörködött benne, közben megtelt a szíve örömmel, és egy másik világba lépett be... egy olyan világba, ahol nem volt lehetetlen.

Felicity Sheer

Minden jog fenntartva! © Felicity Sheer

Fotó: Pixabay.com