A titokzatos léghajó

2020.05.01

A titokzatos léghajó

Noah és Emily a hétköznapi emberektől csupán egy dologban különböztek, kettejük sorsát összekötötte egy láthatatlan szál... amit csak ők érzékeltek. Szétválaszthatatlanok voltak, mint az ikrek, érezték, ha a másik szomorú volt, és azt is, ha éppen öröm érte. Rendkívüli módon ragaszkodott egymáshoz a két barát, pedig nagyon eltérő természettel áldotta meg őket Isten.

Emily visszahúzódó teremtés volt, halk szavú és nagyon őszinte, Noah pont az ellentéte. Be nem állt a szája, mindenről megvolt a véleménye, és olykor lódított is, de csak azért, hogy önmagát jobb színben tüntesse fel. Mindig szívesen megosztotta a lánnyal mindazt, ami történt vele. Emily volt a lelki támasz, aki csillogó szemekkel hallgatta végig az összes történetet, ami Noah-val megesett. Ha kellett vigasztalta, ha úgy érezte, csendben volt mellette. Olykor elárasztotta jobbnál jobb tanácsokkal, amiket Noah rendszerint nem fogadott meg. Néha úgy gondolta, hogy a fiú talán soha nem nő fel... De azért titkon bízott benne. Persze, fizikai értelemben utolérte Noaht is a felnőttkor, de lelkileg nem igazán érett be. Emily már fiatalon úgy viselkedett, mint egy felnőtt, olykor a fiú el is gondolkodott rajta, mit keres ő mellette... Teljesen különböző módon élték az életet... valójában semmi nem kötötte össze őket... ugyanakkor mégis minden.

A két fiatal együtt nőtt fel. Idejük nagy részét egymás társaságában töltötték, és olyan világokban időztek, amilyent csak elbírt a képzelet. Noah egy nap kitalálta, hogy építsenek egy léghajót, és azzal utazzák körbe a Földet. Emily eleinte csak mosolygott, de a fiú addig erősködött, míg bele nem vágtak a küldetésbe. Emilyék kertjében felhalmozott deszkákból, lécekből próbálták megvalósítani a lehetetlent. Néhány nap után kezdték belátni, hogy amit vállaltak, az kivitelezhetetlen. De nem adták fel, egy hétig küszködtek, míg végül Emily apja besegített, és birtokba vehették a remekművet. Sok időt töltöttek a különleges járműben, és olyan kalandokban volt részük, amire később is szívesen visszaemlékeztek.

Amikor tízévesek voltak, fogadalmat tettek. Megfogadták, hogy mindig egymás mellett lesznek. A két gyermek bent ült a léghajóban tele izgalommal, érezték, hogy amit tesznek, az hatással lesz az egész életükre. Emily szemben helyezkedett el Noahval. Belenézett a mindig naiv, ábrándozó kék szemekbe, közben bal kezét a szívére helyezve, felolvasta az előre megfogalmazott szöveget. Arca vörösen izzott, egész teste remegett, tudta, hogy mindketten befogják tartani az ígéretet. Noah közben kerek szemekkel figyelte, hogy nem véti-e el a szöveget, majd utána elhadarta ő is a fogadalmat, és megölelte a lányt, még soha nem tett ilyent. Az ölelés kicsit hosszúra sikeredett... Majd Emily kibontakozott a fiú karjaiból, szégyenlősen belenézett a fiú szemébe, és látta, amire vágyott, Noah véresen komolyan gondolta mindezt. Az esemény beleégett a lelkükbe.

Azóta eltelt tíz év, a léghajó elkorhadt, a két fiatalt pedig elsodorta az élet. Mindketten másik városban jártak egyetemre. De hetente egyszer a telefon mindig megcsörrent. Vagy Noah hívta a lányt, vagy Emily a fiút, és mindent elmeséltek egymásnak töviről hegyire. Noah az egyetemi évek alatt leginkább élvezte az életet. A tanulás nem tartozott a legfontosabb tevékenységek közé, így egyik évfolyamról a másikra kis szerencsével és némi csalással sikerült átvergődnie. Mindig volt az életében valaki, de hosszú időre senki mellett nem köteleződött el. Persze ezekről a kalandokról Emilynek mindig beszámolt, kíváncsi volt a lány véleményére. Titokban, abban is reménykedett, hogy némi féltékenységet is felfedez benne, de Emily ügyesen titkolta mindazt, amit érzett. A lány komolyan, felelősségteljesen élt, ahogy azelőtt is tette. Érzéseinek ritkán engedett szabad utat, leginkább belül élte meg őket.

Egy őszi napon azonban hiába várta Noah, hogy a telefon csilingeljen... A lány nem jelentkezett. Noah először azt gondolta, hogy Emily próbára teszi a türelmét, vagy valami balga viccet űz vele, de belül, egészen mélyen egyre nagyobb feszültséget érzett. Három napig csak vegetált, végül már enni sem volt kedve, egyre gyengébbnek érezte magát. Tudta, hogy valamit tennie kell. Közben egyre csak várta a hívást, de nem érkezett meg... ő sem tudta hívni a lányt, Emily telefonja némán várakozott valahol a messzeségben. Noah egyre jobban aggódott, ezért úgy döntött, hogy felhívja Emily szüleit, hátha ők tudják, mi történt vele.

- Hello Mrs. Johns! Noah vagyok. Emilyt keresem. Tudna nekem segíteni, hol van jelenleg? Kerestem telefonon, de nem veszi fel. - Noah mohón várta a megnyugtató szavakat, de egészen más válaszban volt része.

- Hello Noah. De jó, hogy hívtál! Kórházban van szegényem, baleset érte. Nem tudom, mi lesz vele. Ha meglátogatod, talán még találkozhatsz vele... - A nő hangja elcsuklott, majd néma csend állt be.

- Persze, az első géppel megyek. - Noah elengedte a kagylót, és üveges szemekkel a messzeségbe nézett. - Nem lehet Emily! Nem hagyhatsz itt! Megígérted, hogy velem maradsz örökre!

A következő pillanatban már sebesen pakolt a táskába, és indult a repülőtérre. Beült a taxiba, és üres tekintettel szemlélte a világot, ami körülvette. Mintha valami nagyon fontosat akarna elvenni tőle az élet... Fájdalom járta át a lelkét, a testét, egyre jobban érezte a lányt, ahogy hazafelé közeledett. Három óra múlva megérkezett, és rohant a kórházba Emilyhez. Hármasával szedte a lépcsőket. Mielőtt belépett a kórterembe, vett egy mély levegőt, majd kiengedte. A szobában Emily volt az egyetlen beteg. A lány csukott szemekkel feküdt az ágyon. Anyja ült mellette. Ahogy Noah megérkezett, a nő csendesen kiment. A fiú nézte a lányt, és arcán végigfolytak a meleg könnycseppek. Nem szégyellte, hagyta, hogy a fájdalom vele legyen. Leült a székre, megfogta Emily vékony kezét, és az arcához emelte.

- Emily! Itt vagyok, eljöttem érted - hangjában a remény és a kétségbeesés keveredett.

Noah várt... valami jelre... talán arra, hogy Emily felébred, vagy a szemével jelez, de a szoba csendjét csak a gépek és a műszerek hangja zavarta meg. A lány egyenletesen lélegzett és valahol messze járt, nem reagált semmire. Noah kétségbeesve szorította a kezét, a fejét a lány karjára fektette, szívük ugyanabban az ütemben vert. A fiú a múlton merengett, az elvesztegetett időn, azon, hogy soha nem mondta meg neki, hogy ő volt a szerelme. Csak őt akarta, csak vele akart élni, de nem volt elég bátor, hogy ezt közölje... és most már lehet, hogy késő... A fiú egész éjjel a lány mellett ült a széken. Néha bejött egy nővér, vagy egy orvos, de ő nem szólt egy szót sem. Lassan pirkadt, a Nap aranyló fénye megjelent a horizonton, és Noah felébredt. Ránézett a lányra, de Emily még mindig némán feküdt mellette. Noah nyúzottan felült a székben, Emily felé fordult, és elmondta mindazt, amit évek óta őrizgetett.

- Emily! Szeretlek! Soha nem hagylak el! Hisz megígértem, hogy mindig veled leszek. - Noah arcát könnyek áztatták. - A léghajó a kertben, emlékszel? Még nem utaztunk el mindenhova, még dolgunk van kettőnknek! - Noah keserűen lehajtotta a fejét.

- Noah, hát mégis eljöttél? - Emily erőtlenül a fiú felé fordította a fejét, szemei megteltek könnyel.

Noah felnézett, és majdnem kiugrott a bőréből örömében. Szíve hevesen vert. Szorította a számára oly kedves lény törékeny kezét, és tudta, hogy most már nem vesztegethet el egyetlen percet sem. Odahajolt a lányhoz, megcsókolta, és csak szorította, nem engedte el.

- Soha nem megyek el Emily! Most már mindig veled leszek. Hisz fogadalmat tettünk emlékszel? - Noah kérdőn ránézett Emilyre.

- Igen, a léghajóban, emlékszem. Én is szeretlek Noah. - A lány komolyan belenézett a kék szemekbe, mindketten érezték, hogy most már minden rendben lesz.

Felicity Sheer

Minden jog fenntartva! © Felicity Sheer